Mindig nehéz elfogadnom a nagy mesterek leköszöntét.
Akkor is, amikor finom selyem oltalmában díszdobozba zárva polcra helyezik a varázspálcát, ránk bízva, hogy továbbvigyük, kormányozzuk a hajót, új varázslatokat kieszelve. És akkor is, amikor azért tudjuk, hogy lehet rájuk számítani. Lehet velük találkozni, összefutni, pár szóban megbeszélni az örök megoldhatatlant – a gyógyítás nagy és kicsi rejtélyeit. Mi is tudhattuk, hogy ott van még mindig mögöttünk. Mi különösen, akik vezetni kénytelenül folyamatosan küszködünk az egészségügy napi gondjain, megtartva azt, amiben Főorvos Úr tanított hinni minket – hogy tudniillik a beteg érdeke az első, még ha a mammon démona mást is vár el tőlünk.
Most viszont – a varázspálca eltörött. A Mester végképp leköszönt, és távozott. Itthagyott minket, a hős idők utolsó helyi harcosa. Ne feledjük, az utolsó volt köztünk. Aki még látta bejönni szakmánk nagy honfoglalóit, és aki maga is közéjük tartozott. Akit széltében és hosszában ismert, és magától értetődő módon tisztelt a magyar aneszteziológia.

Sokmindent elvitt magával bölcsességből, emberségből, amire még szükségünk lett volna. Ami nélkül csak evickélésnek tűnik minden a kezünk alatt.
Öröksége velünk marad, ne feledjük. Megkérdőjelezhetetlen szakmai tudása, emberi hozzáállása, és mindehhez páratlan szerénysége. Felfedező és hódító, és Vezető egy legyőzhetetlen őserdőben, amely - a mint legnagyobb gyógyítók alázata előtt – mégis felfedte neki is titkát: az orvostudomány kimeríthetetlen messzeségeiben. Erre próbált tanítani sokunkat, higgyünk benne, hogy nem nyomtalanul. Tanítványként ezt az örökséget vigyük tovább az Ő emlékére is.

Drága dr. Kiss Barnabás Főorvos Úr, nyugodjon békében!