Hiszen Dunaújváros is ugyanaz, hiszen tulajdonképpen Penteléből nőtt ki. Én pentelei gyerek vagyok ma is, hiába élek Dunaújvárosban.

Soha nem volt halászfalu volt, sőt, tulajdonképpen mezőváros is, csak a 20-as évektől lett „kis falu” pontosabban 4000 lakosú nagyközség. De az itteni Duna melletti nagyközségnek nagyon nagy forgalma volt. A környékről hozták a lisztet a gazdák. Itt volt kikötő, és innen vitték a lisztet, fölfelé, Budapestre, lefelé, ahova kellett. Tehát tulajdonképpen a batyusok esti 9 órakor ideérő hajóra vitték a tyúkot, a libát, mindenfélét a nagyvásár telepre. Tehát tulajdonképpen egy nagy forgalmú község volt.

Nekem kedvencem a Duna, a mai napig van ott egy kalóz-vitorlásom is. Mindig is szerettem, még akkor is, amikor gyerekkoromban beszakadtam a jégbe, és akkor is, amikor 60 évesen még egyszer megtörtént velem ugyanaz, hogy beszakadtam korcsolyázás közben
Miért maradtam itt? Én miért akartam itt hazát építeni? 1949 végén- 50 elején, amikor elhatározták, hogy itt egy gyár lesz, akkor én a Budapestről ideküldött Kaszta Jenő vezető mérnökkel és mérnök társaival együtt felmértem azt a területet, ahol most az egész város létezik. Figuráns voltam, amikor március ötödikén megkaptam a kinevezésemet a szekszárdi járásbíróságra. Végre szakmámban lehettem, de valahogy még sem voltam boldog. Én úgy terveztem, hogy az életemet a továbbiakban is itthon, valahol itt a közelben éljem. És ezzel nem csak én voltam így.

Amikor Szekszárdon dolgoztam, édesapámtól kaptam egy levelet, azt írta,:

Fiam! Neked építjük Sztálinvárost, gyere haza! És én haza jöttem haza, és lettem a Dunai Vasműnek az embere jogtanácsosként, aztán ügyvédként. Másodjára 1956 novemberében akarták, hogy elhagyjam ezt a várost, s ezt az országot. Akkor a ruhagyárban a jogi osztályon dolgoztam. Akkor a ruhagyárban a jogi osztályon dolgoztam. Tulajdonképpen egészen november elejéig alig érzékeltem valamit, addig amíg a szovjet tankok meg nem jelentek Budapesten, s aztán jöttek ide is. November elején az aknabelövések beszakították a házak tetejét, mi pedig mentünk a családdal a pincébe. Csak néha merészkedtem ki egy-két képet készíteni. Aztán…Elcsendesedett minden, a tankok elvonultak, nem volt fegyveres harc sem, csak a nyomai voltak a belövéseknek, az aknázásnak. Egyik este bekopogott hozzánk a szekszárdi ügyész: Karcsi, ha úgy gondolod, reggel is itt lesz a furgon és megyünk Nyugatra. Nem mentem, maradtam itt, bejártam dolgozni, és éltem tovább. Ennek már sok-sok évtizede. Soha nem akartam máshol élni, ez a város fejlődik és szép, az én városom.
( Aki bemutatta az ő Dunaújvárosát : Dr. Bakos Károly, Dunaújváros díszpolgára 2009)