Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza új bemutatója egy Eisemann Mihály - K. Halász Gyula - Kellér Dezső darab. .A könnyű műfaj összes nehézségével tökéletesen tisztában volt a darab rendezője, Tasnádi Csaba. Rettenetesen precízen, szinte már vasszigorral nyúlt a műhöz.

A rendező minden részletre kiterjedő alapossága vonul végig a darab minden elemén. Itt minden a helyén van, minden pontosan az, aminek lennie kell.és ezt a közönség érzi is.

Ez a darab nem akar nevelni, nem modernizál, nncs katarzis. Itt nevetünk, tapsolunk és szórakozunk. Szerintem pontosan ott, ahol a rendező gondolta, mert a közönséget is ismeri Tasnádi Csaba, s nála - minden bizonnyal - mi is úgy reagálunk, ahogy az a dolgunk. :-)

A darab olyan, mintha a boldog békeidőkbe lépnénk be. Babszik vannak, Bözsik meg Csöpik, akik bakfisok. Hol vannak ma már a bakfisok a masnikkak, kesztyűkkel, copfjaikkal?

Na, hja.. Mennyi minden változott... Az érzékeny, csajozós, már nem a legkamaszabb korban lévő hőstenorok helyét mára már a kölökképű celebek vették át. És nem az operába megyünk kifütyülni, hanem a telefonunk nyomógombjaival szavazunk, hogy menjen avagy maradjon.

Talán egyedül a rajongás az örök, valami homályos és meghatározhatatlan vágy, hogy részesei legyünk valami sikernek, valami csodálatnak, valami különlegesnek, ha olyan emberhez tartozunk, akinek ez megadatott.

De ennyi morális nekifutás helyett kicsit vissza a zenés vígjátékhoz, ami nagyon tetszett. Komolyan mondom. Éppen ezekkel a pókhálós és nosztalgikus dolgokkal lett teljes az élvezet. Az énekesek, ahogy egy zenés darabhoz illendő, énekelni tudnak, a táncosok meg táncolni. A közönség meg jól szórakozik és elégedett.

Itt minden mozdulat kidolgozott. Minden szünet, minden fény és árnyék, a színek áttünései, a szereplők grimaszai. Semmi sem esetleges, semmi nem véletlen függő. Éppen ezért a színészek közül sincs felállós vastapsos, és neki meg összeütöttünk párat a kezünkkel. Mindenki tökéletesen és fegyelmezetten rendeli alá magát a darabnak, no hja, és a rendező akaratának. Így minden mellékszerep főszerep is lett. ( Tóth Sándor m.v, Csadi Zoltán, Polgár Lillam Fonyó Barbara m.v., Lapis Erika, Farkas Erik, Tőkés Nikoletta, Keller Linda, Tóth Boglárka, Baksay Erika, Gasparik Gábor, Kiss Attila, Tillinger Marcell, Dubai Péter, Dedecsik Ferenc.)

Miután körberajongtam Tasnádi Csabát ( nem a rokonom, még messziről sem, csak egyszerű rajongó vagyok :- ), meg kell említenem, hogy Suplicz Mihály már szinte sztár kategórába került nálam. Rendkívül jó március 15-i ünnepi műsora után, most koreográfus asszisztensként is remek munkát végzett Ladányi Andrea irányítása mellett, aki tökéletes partnere volt a rendezőnek. És persze ne feledkezzünk meg a táncszínház táncosairól sem ( taps).

A szereplők énekelni tudtak, és a zenekar is tökéletesen játszotta a nagy-nagy slágereket, hogy Lesz maga juszt is az enyém.. meg hogy Szerelemhez nem kell szépség és a többit.. Zenei vezető nevét is ki kell cizellálni, aki Cser Ádám.

Hogy mi is a történet? Ezt annyira nem lényeges elmesélni, de tényleg, itt és most semmi komoly funkciója nincs. De annyit meg kell említeni, ahogy az ilyen "meséknél" illik, a végén minden rendbe jön, és totális boldogság köszönt be. Nagy-nagy örömünkre. De hát pontosan ez a lényeg. A második felvonás végén úgy tudunk haza menni, hogy egy kicsit elhisszük: időnként előfordul, hogy a világban minden a helyére kerül, s beköszönt a nagy-nagy boldogság. Ezt hinni és elképzelni annyira jó...

Érdemes megnézni...