Esküszöm, hogy az első felvonás közepén már a Kennedy-gyilkosságot is simán bevallottam volna, hogy futni engedjenek. Hétköznapi figurák, dísztelen színpad ( egyébként ez a szerző Thornton Wilder koncepciója volt) de mivel még a locsolókanna is csak képzeletbeli volt, így még annak a szemrevételezésével sem múlott elég gyorsan az idő
Valójában semmi, de semmi érdemleges nem történt. Hőseink felkeltek, a szülők dolgoztak, a gyerekek iskolába mentek. A piás ivott… a postás és tejes ember jött, majd ment…. többször… A szünetben erősen fontolgattam, hogy lelépek, de aztán valami még is volt benne, ami kíváncsivá tett. Nem tudom megmondani, hogy mi, lehet, hogy csupán önkínzó hangulatban voltam, de maradtam.
Így életem egyik legjobb döntését hoztam. Ugyan a második felvonás elejére még nem emlékszem pontosan, bevallom háromszor el is bólintottam… Aztán… Egy váratlan fordulat… Egy tragédia, egy veszteség… és értelmet nyert a „kannanélküliség”, a szürkeség, a monotonitás, az üres reggeli beszélgetés… minden, de minden…
Feleszmélünk…Amikor kicsúszik a kezünkből az idő, elvesztünk magunkból vagy magunk körül valakit, akkor ezek a kis szürke semmik, hirtelen kedvessé, meghitté, boldogságossá válnak… Rájövünk arra, hogy mennyire biztonságot adóan szépek is voltak.
Egy reggeli apánkkal, anyánkkal, amikor semmi nem történik, csak a kakaó illata az asztal körül, miközben kis semmiségekről beszélgetünk. Akkor még…oda se figyeltünk, fel se fogtuk, hogy mennyire szép és különleges ajándéka volt az életnek, hogy együtt lehettünk…És sajnos csak későn döbbenünk rá, hogy addig kell retinánkba belevésni minden ilyen pillanatot, amíg arra lehetőségünk van. Katarzis…
Amikor könnyeimmel küszködve kijöttem A mi kis városunk előadásáról , iszonyúan fájtak azok az eltékozolt hétköznapok, amelyeket már soha nem hozhatok vissza.
A mi kis városunk. Rendező: Őze Áron . Előadás: február 25.

Az előadásra félárú jegyek vásárolhatók a www.dunakupon.hu webáruházban