Dani kedves fiú. Pontosabban fiatalember, hiszen hamarosan érettségizik. Ugyan kissé zárkózott, de tiszta és egyenes tekintetű. Édesapja volt ilyen, magyarázza édesanyja Szabó Melinda. Sajnos, múlt időben. Már jó néhány éve, hogy meghalt. Melinda szerint, aki egyszer már kapott egy telefonhívást arról, hogy elvesztette szerettét, az tudja, hogy milyen az a rettenet, ami után semmi sem lesz már olyan, mint előtte volt. S ővele ez már másodszor is megtörtént. Idén októberben kisebbik fiáról szólt a hívás, elmondták,hogy iskolai tornaórán futás közben leállt a keringése és a légzése…

Óvatosan megpróbálom körülírni a fogalmat, de ő kíméletlen nyersességgel zárja rövidre: meghalt. Szerencsére Dani már jól van,ugyan nem tudják, mi okozta a bajt. Szerencsét többször is jelen volt azon a napon. Szerencse, hogy ott volt a négy fiú, aki segített Danin. Szerencse, hogy Fehérvárra vitte a mentőhelikopter, ahol éppen ott volt, kipróbálásra a tengeren túlról az a különleges berendezés, amire Daninak pont szüksége volt. Most egy kis szerkezetet építettek be a szívéhez, amely megakadályozza, hogy a múltkori tragédia megismétlődjön.

- Félsz? – fordulok Danihoz
- Nem, egyáltalán, nem. Mindent ugyanúgy folytatok, természetesen továbbra is sportolok.
- Mire emlékszel a történésekből?
- Nem voltam rosszul, nem előzte meg semmi a szívleállásomat. Tehát semmire. Utána már csak olyan volt, mintha kívülről láttam volna magam. Mintha más szemével látnám, mi történik velem, az újraélesztést, a mentő helikoptert. Hallottam már ilyenekről, de soha sem hittem el, hogy ilyesmi létezik a klinikai halál állapotában, s most már tudom.
- Találkozott édesapjával is- fűzi hozzá édesanyja…
- Igen- mondja Dani. Beszéltem vele.
- Mit mondott?
- Azt, hogy dolgom van- zárja le a faggatódzásomat.
- A helyi vöröskeresztes szervezettől tortát kaptál, fogadott a polgármester.
- Nem én vagyok a lényeg, hanem a fiúk, akik újraélesztettek.
A fiúk. Paulusz Ádám, Steigervald Dávid, Almási Pál, Simon Levente egészen jól viselik a népszerűséget. Egy gyönyörű plakettet kaptak a vöröskereszt helyi szervezetétől.

Feth Katalin köszöntőjében elmondta:
„Itt most mesélhetnék arról, hogy nálunk tanulta a fiúk közül kettő az újraélesztést. Akár még joggal is lehetnénk büszkék arra, hogy jól végeztük a dolgunkat, de szerintem itt többről, és másról is szó van.
A négy fiú hétköznapi hőstettét szeretnénk megköszönni ezen alkalommal. Hétköznapi tett azért, mert nem rémültek meg, nem zavarodtak össze a felelősség súlya alatt. Azt tették, amit tenniük kellett az adott időben és az adott helyen.
Hősök pedig azért, mert felnőtteket megszégyenítő felelősségtudattal álltak helyt ebben az embert próbáló vészhelyzetben. Cselekedetük példája annak, hogy a hősnek nem születik az ember. A hősiesség még csak nem is elhatározás kérdése. Egyszerűen egy adott helyzetben válik azzá az, aki arra méltónak rendeltetett.
Végezetül. Egy személyes érzésemet osztanám meg. Szülő vagyok. Édesanya. Életet adtam két gyermekemnek. Már felnőttek, de azóta is féltő gonddal figyelem lépésüket, rettegek attól, hogy bármilyen bajuk lehet. Amikor Dani történetét megtudtam a második gondolatom az édesanyáé volt. Arra gondoltam, hogy milyen nagy áldása a sorsnak, hogy abban a pillanatban Dani nem volt egyedül. Sőt, olyanok voltak mellette, akik újból életet adtak neki.

Ők pedig Dani iskolatársai, mind a négyen a Bánkiba járnak . Aznap, amikor Dani szíve a végletekig pörgette magát éppen két osztály futott a testnevelési órán a Lorántffy pályán. Amikor Dani összeesett, azt hitték, csak elbotlott. Steigervald Dávid odaszólt neki, hogy jól vagy? Mire Dani azt mondta, hogy igen, de utána nem mozdult.
Megnézték a csuklóját, nem volt pulzusa, leellenőrizték, s azonnal Pali elkezdte a mellkas-kompressziót. Leventének friss volt a jogosítványa, tőle kérdezték meg, hogyan is van pontosan a befúvás és a mellkas-kompresszió aránya. Ádám vállalta a lélegeztetést. Közben a mentők telefon vonalba kerültek, akik a megérkezésig irányították Leventén keresztül az újraélesztést.
- Mennyi ideig?
- Nyolc percig, de úgy éreztük, hogy vagy félóra eltelt. Arra is fel voltunk készülve, hogyan cserélünk, ha egyikünk nem bírja tovább…
- Szinte már celebek lettetek?
- Koránt sem érezzük magunkat annak. Akkor pedig főképp nem, egyszerűen csak arra gondoltunk, hogy mi a dolgunk addig, amíg a mentők ideérnek. De nagyon örülünk annak, hogy sikerült életben tartani.
Figyelem a fiúkat. Köszöntik egymást, régi jó ismerősként búcsúznak el egymástól. Ahogy Dani édesanyja mondja, a kórházban is rendszeresen érdeklődtek arról, hogy van a fia. Valami elvághatatlan kapocs köti őket össze azóta a szeptember végi nap óta. Nézem a plakettet. Lenyomata mindennek. A felirat is beszédes: Köszönet az életért.