A riporter egy éve került az ESPN csapatába, írásai általában éles szemről és észről tesznek tanúbizonyságot. Ott volt a Stanley Kupa-döntőt felvezető médianapon is, ahol az egyik újságíró azt kérdezte Jevgenyij Kuznyecovtól: mitől van az, hogy ebben a playoffban a legjobbat tudja kihozni magából. A játékos erre így felelt: “Ön biztos valami tapasztalatlan kezdő. – Majd némi szünet után így folytatta: – Nem szeretek beszélni az egyéni játékomról.”

Valójában persze a kérdező a szakma tapasztalt veteránja volt, de aki közelről figyeli a játékosokat és az általuk adott interjúkat, hamar észreveheti: ezek a sztárok nem szívesen beszélnek egyes szám első személyben, sokkal gyakrabban használják a mi vagy a te személyes névmásokat. A New York Islanders csatára, Anders Lee egyenesen odáig ment, hogy az alapszakasz során egyszer azt mondta Kaplannek: “Ha valaki énnel kezd egy mondatot, már tudhatod, hogy tévúton jár.”

Pierre-Edouard Bellemare el is magyarázta, mi van ennek a hátterében: “Ez csapatsport. Hogyan beszélhetnél csak magadról, még ha a te mesterhármasoddal is nyertétek meg a meccset? Valakinek egy ponton passzolnia is kellett. Erre tanítanak minket pályánk elejétől kezdve. Több ligában is játszottam, Franciaországban, Svédországban, Észak-Amerikában, de ez mindenhol ugyanígy volt. A jégkorongosok rosszul vannak attól, ha magukról kell beszélniük.”

Kaplan szerint alapvető paradoxonról van szó. A jégkorong identitásának szerves része az önfeláldozás, a csapatmunka, az egyéni érdekek háttérbe szorítása. És a számok is azt támasztják alá, hogy egy ember önmagában keveset tud hozzátenni a csapat sikeréhez. A csapat 20-25 játékosból áll, vagy ahogy Kaplan fogalmaz: “A legjobb csatár is csak a játékidő maximum harmadát tölti a jégen, a Stanley Kupa folklórja névtelen hősökkel van kipettyezve.” A korábbi MVP-jelölt Nathan MacKinnon hasonlóképpen vélekedik: “Más sportágakban egy vagy két igazán jó játékos – egy világklasszis quarterback vagy egy LeBron – el tudja vinni a csapatot a döntőbe. A hokiban ez másképpen működik.”

Igen ám, de itt jön az ellentmondás: nem megy-e mindez a sport népszerűségének rovására? Például az ESPN is listát készít a világ 100 leghíresebb sportolójáról. Közöttük második éve nem találni egyetlen hokist sem. Reklámokban sem szerepelnek. Ahogy a riporternek egy ismert játékosügynök fogalmazott: “Ha odamegyek az egyik játékosomhoz azzal, hogy volna egy szponzor, mindig azt kérdezik, szerintem ez jó-e a csapatnak. Előbb kérdezik ezt, mint hogy mennyi pénzt hoz a konyhára. És ezek már azok a fiúk, akik egyáltalán elgondolkodnak az ajánlaton. A legtöbbjük gondolkodás nélkül nemet mond. Nem akarnak semmiben sem részt venni, ami nem a csapat tagjaként hívná fel rájuk a figyelmet.”

Igazán meghatározó sztárok nélkül pedig sokkal nehezebb eladni valamit. Ráadásul egy mégoly képzett irányító nem elég a Super Bowl eléréséhez sem, a dolog jóval bonyolultabb ezekben az “egyszerűbb” sportágakban is, ezt azért tegyük hozzá.

Az idei rájátszás egyik névtelen hősének nem is tetszik ez az attitűd. Devante Smith-Pelly így nyilatkozott erről Kaplannek: „Én bizony nagyon szeretném, ha ez másként lenne. Mindig azzal viccelődök a srácokkal, hogy ha egyszer én lövök mesterhármast a Stanley Kupa döntőjében, arról fogok beszélni, hogy milyen jó voltam, rólatok meg egy szót sem fogok ejteni. Ezen mindig jókat röhögünk, de azt komolyan gondolom, hogy ezek a fiúk… vegyük például Ovecskint, úgy szeretném, ha egyszer azt mondaná: én egy mesterlövész vagyok, én vagyok ebben a ligában a legnagyobb góllövő. De ilyet jégkorongos nem mond soha.”

Bellemare egy másik aspektusból érvelt: “Szerintem a mi nyilatkozataink olykor unalmasak, ez biztos. Gyakran elrejtjük a személyiségünket, igyekszünk nem hibázni. A franchise vagy az egész város érdekében. Pedig néha jó lenne, ha a srácok megmutatnák az emberi arcukat, kinyilvánítanák, amikor bosszantja őket valami. Mert az emberek szeretik meglátni a játékosok igazi arcát.”