Nem csupán az azonos című versek mennyisége volt magas, de a nézők száma is rekordot döntött, olyannyira, hogy a késve érkezőknek már nem maradt hely a nyugodt teakortyolgatáshoz. No, de azért a műélvezet számukra is megadatott, hiszen behunyva a szemüket láthatták Weöres Sándornak hála a téli fákat, elképzelhették, milyen a hópihe álma (S. Farkas Zsuzsa), s miként lehetséges az, hogy visszafelé hull a hó (Kiss Ottó). Kinyitva a pillákat, az előadókkal együtt élték át, milyen a tél falun (Gazdag Erzsi), miként síel Lilla, egy igazi hó-angyal (Kiss Mirella).

S a műfajokban tobzódva, hallhattak Szerenádot Kosztolányitól, Téli szonettet Varró Dánieltől. S ha már a teljes szövegre nem is, de a ritmusra még mindannyian emlékezünk Petőfi A puszta télen és Falu végén kurta kocsma versszakait hallva. Valamit csak megtanítottak nekünk egykori irodalom tanáraink – Pásztor Bertalan, Kiss Kálmán és a többiek -, hogy estéről estére velük együtt élvezzük a poétikát egy asztaltársaságban, Dunaújvárosban. Megmelegedtünk – ebben segítségünkre voltak a már említetteken kívül: József Attila, Gábor Andor, Zelk Zoltán, Farkas Árpád, Varga Nóra, Rákos Sándor, Fekete Vince, Erdős Olga, Zilahi M. László, Rónay György, Lackfi János valamint Romhányi József.

Szente Tünde