Részt vegyenek-e az eseményekben? Elinduljanak-e nyugatra, vagy maradjanak? A következő évek, évtizedek hétköznapjaiban mutatkozott meg e döntések mélysége, ekkor kellett mellettük kitartani, akár a nyugati emigrációban, akár a katonai tiszti nyilatkozat megtagadásakor, akár a bírósági tárgyalások és a bebörtönzések során.

A rendelkezésre álló töredékes információ birtokában ugyanakkor hétköznapi emberek döntöttek és cselekedtek, esendő szereplők csetlettek-botlottak vagy tettek (olykor számukra is meglepő) hősies gesztusokat a történelem színpadán. (Tulipán Éva: Az én hősöm – A fegyvertelenek 1956-ban részlet).
Kronászt Margit történész-muzeológus október 24-én, 17 órakor a József Attila Könyvtárban tart előadást Sztálinváros 1956 - a kutatások tükrében címmel. Az ő előadásának részleteiből adunk ízelítőt. Bemutatva, hogy a sorsfordító időszakot hogyan élték, értették meg városunk akkori lakói.

Sztálinváros 1956.
„Sztálinvárosban már a forradalmi események előtt is tapasztalható volt egyes személyek részéről, hogy nem értenek egyet a párt és a kormány határozataival. Ugyanis Sztálinvárosban már kezdettől fogva veszélyt jelentett a régi és az új deklasszált elemek túlságosan nagy tömege. Sztálinvárosban aránylag kevesen voltak, akik néhány év alatt gyökeret vertek a városban. A lakosság többsége még 1956-ban is ideiglenesnek, vagy második lakóhelynek tekintette a várost, amelynek inkább a lehetőségeit használta ki, mintsem hogy a város polgárának érezze magát…

A sztálinvárosi helyzet nagyon bonyolulttá tette a beruházásoknak az a változékony kezelése, amely Nagy Imre miniszterelnökségét jellemezte. Amikor egyik napról a másikra minden pénzt elvettek Sztálinvárostól, és az építkezést szinte egy pillanat alatt megállították, az emberek ezreit fenyegette a munkanélküliség. Ez volt az az időpont, amely egy pillanatra közös nevezőre hozta az irányzatokat Sztálinvárosban, kivétel nélkül mindenki Nagy Imre ellen volt. 1956-ban Sztálinvárosban megalakult a Fáklya klub, ahol az írók és értelmiségi személyek a Petőfi-kör mintájára vitákat rendeztek. Sztálinvárosban több író élt, így Sándor András is, aki rendszeresen részt vett Budapesten a Petőfi-kör ülésein, amelyről minden esetben beszámolt a klub tagjainak.”( Zecher János)

Városunkban Zecher János foglalkozott nagyon sokat az 1956-os eseményekkel. Kutatásai főként a városra vonatkoztak, de kutatta a megye a történetét is. Páratlan, hihetetlenül gazdag anyagról van szó, mely mellett semmiképpen nem lehet szó nélkül elmenni.

Hogyan ért el a forradalom híre Sztálinvárosba?

1956. október 23-án, Székesfehérváron tartotta a soron következő megyei VB ülését az MDP, melyen Sztálinváros is képviseltette magát (Kócsa Lajos városi pb titkár). Az ő visszaemlékezése alapján tudjuk, hogy dél felé kihívták a megyei titkárt, hogy közöljék vele Budapesten az egyetemi ifjúság a lengyelek melletti szimpátia tüntetésre készül, és már érződött a levegőben, hogy valami készül, csak azt nem tudták, mi lesz belőle. A jelenlévők határozatlanságot éreztek a pártvezetésben, de rövidesen haza kellett térniük.

Este a pártbizottság ülésén már izgatottan hallgatták a rádiót, kíváncsian várták a budapesti eseményekkel kapcsolatos híreket; illetve várták az ott tartózkodó elvtársakat, akik kifejezetten a felvonulásra mentek fel. Kovács Tibor volt ÁVH-őrnagy és még többen mások egységesen kijelentették, hogy Pesten ellenforradalom zajlik. A Budapestről visszatérők (pl. Pap László és Fazekas István) azonban azt állították a rádió előtt lőnek a fegyvertelen fiatalokra.
A visszaemlékezésekből is az derül ki, hogy sokan október 23-án még tudomást sem szereztek az eseményekről. Azonban akik tudtak róla, ők sem voltak tisztában azzal, hogy pontosan mi is történik Budapesten vagy, hogy ezek az események az ő életükre milyen hatással lesznek.

Október 24-én már városunkban is mozgósítások történtek: a 142. honi légvédelmi tüzér ezred parancsnoka Nagyéri Károly százados gyalogsági riadót rendelt el a budapesti események hírére. A város viszonylag nyugodtan ébredt, az üzemek dolgoztak, de korántsem akkora intenzitással, mint máskor. Érezni lehetett egyfajta vihar előtti csendet és bizalmatlanságot a városban. Az ezred irataiból értesülünk arról, hogy fő feladat volt a laktanya védelmének megszervezése, a lövegek elhelyezése. Mindezek mellett őrzés alá helyezték a városi szivattyú-telepet és a szigeten található víztároló medencéket. A déli órákban rendeltek ki tiszti vezetéssel egységeket a városba bevezető utak ellenőrzésére. Egy teherautót fel is tartóztattak, mivel a rajta utazók nem tudták magukat megfelelően igazolni.

Október 25-én továbbra is azon voltak a laktanyában lakó katonák, hogy annak védelmét tökéletesítsék; illetve felvették a kapcsolatot a dunaföldvári légvédelmi tüzér ezreddel és az Ercsiben lévő műszaki dandárral, valamint a helybeli rendőrséggel és büntető végrehajtó parancsnoksággal.

A forradalom kitörésének híre hamar megérkezett városunkba is, köszönhetően a rádiónak, azonban a város lakói csak fokozatosan szereztek róla tudomást.

Erről tanúskodik Jakóné Fekete Teréz visszaemlékezése is:
„1956 októberében 18 évesként negyedikes gimnazista voltam, tanulója a sztálinvárosi reálgimnáziumnak… Bár volt otthon rádiónk, 1956. október 23-án mégsem értesültünk a budapesti eseményekről. Csak 24-én. Ezen a napon reggel, negyed 8 tájban az óvárosi tanácsházzal (ma öregek napközi otthona) szemben lévő buszmegállóhoz igyekeztem. Iskolába indultam. Csodálkoztam, hogy a tanácsház épületére felszerelt „hangos bemondó”-ból furcsa hangok hallatszottak: kiabálás, sikoltozás, jajgatás, még lövöldözés is. Különösnek tartottam, hogy a megállóban várokozó emberek szinte dermedten álltak…Nem tudtam elképzelni, mi történt. A tanterembe érve aztán mondták az osztálytársaim, hogy Budapesten kitört a forradalom, vége lett a Rákosi-rendszernek. Mindezt nem nagyon értettem. Bár eszembe jutottak az 1848-as forradalom eseményei.”