Pénteken este hét óra, éppen kilépek egy megbeszélésről az egyik Esze Tamás utcai lépcsőházból.. Ahogy megyek az autómhoz, két rendőr állít meg azzal, hogy magát vártuk.

Kivert a víz, hogy vajon, mivel bukhattam le. Hevesen néztem a táblákat, hogy van-e megállni tilos vagy valami másfajta elrettentő, de nem láttam semmit.
Erre ők, hogy nézzem csak meg az autómat !

Végigfutott a fejemben, hogy valami barom biztos összetörte, felnyomta vagy leöntötte bizonyosan.
De akárhogy meresztettem a szemem, egy fia horpadást se láttam rajta.

Mondják, nézzem csak meg az ablakom? Látom ám, hogy legalább félig le van engedve az anyós ülés melletti ablak.

Közölték, hogy állampolgári bejelentést kaptak, hogy leengedve az ablakom, s ők vigyáztak rá, míg elő nem kerültem. Hevesen köszöngettem,lettlégyen 3 órát voltam a megbeszélésen.

Ám mielőtt elindultam volna, még megkértek, hogy nézzem meg, mindenem megvan-e. A szélvédőnél a céges pecsétem, az ülésen a lakáskulcsom, mellette a forgalmi. Akkor ütött belém a mennykőként a felismerés, hogy mekkora szerencsém is volt.

Így köszönöm az állampolgárnak, aki telefonált, meg a rendőröknek is. Én meg oda fogok figyelni az ablakokra, esküszöm. De a történet azért vitathatatlanul jó,