Olyan ember kapta meg a város kulturális elismerését, akinek a kultúra, a tudás, az olvasás nem ünnepi viselet. Hozzátartozik a mindennapjaihoz. Rendszeresen listát kapok tőle arról, hogy mit kell elolvasni, milyen új regények, novellák jelentek meg, amik mellett nem lehet elmenni, mert általuk jobbak, többek, gazdagabbak leszünk.

Ő volt az igazi könyvtáros. Sok-sok éven keresztül vezette az MMK-t is, de én tudom, hogy a könyvek birodalmának házi asszonyaként volt életében a lehető legboldogabb. Mint egy gyermek, aki beszabadul a cukorkás boltba, olyan nagy örömmel töltötte ott a napjait. Közben benne volt a vágy, hogy mindenkinek, de tényleg mindenkinek, aki eljött a könyvtárba, átadjon valamit abból a varázsból, amely őt rabul ejtette. S nem csupán a könyveket ajánlott, hanem írókat, költőket hívott vendégségbe, hogy közelebb hozza, megismertesse az alkotás mellett az alkotót is.
A könyvtár, mint szellemi műhely nem csupán olvasókat, hanem barátokat is hozott számára. A mai napig legjobb barátnőjét is a könyveknek köszönhette. Rendszeresen kirándul az ország könyvtárosaival, tartják a régi kollégákkal a kapcsolatot.
Aztán… Felkérést kapott, amolyan visszautasíthatatlan felkérést, hogy vezesse az MMK-t. ( Ténylegesen visszautasíthatatlan volt, mert megmondták, hogy nem utasíthatja vissza. ) Kicsit ódzkodott a feladattól, de aztán belevágott. Mivel semmit nem szeret csak úgy félig tenni, a Munkásművelődési Központ irányítását is a rá jellemző elkötelezettséggel látta el. Az igazgatói korszaka alatt szárnyalt a Vasas, kezdtek feltörekedni a modern tánccsoportok, létrejött a folyosógaléria a kiállításoknak, működött a szabadtéri színpad. Rengeteg rendezvény volt, s a Házból igazi közösségi tér lett. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi az ő titka. Talán az, hogy tudta, hogy kinek milyen feladatokat adjon. A feladatok így sikerhez vezettek, aztán már munkatársai maguknak maguktól találtak ki újabb és kihívásokat.
Közben ő háttérben lehetőségeket teremtett meg annak, hogy alkothasson, aki alkotni akart. Nem olyan sok embert ismerek, akinek minden mozdulatát, gondolatát, tettét egész életében átjárja az elegancia visszafogottsága. De ő vitathatatlanul ilyen.
Ne túlozz, mondaná most nekem feddőn, tudom, nem szereti a felhajtást, de én most nem hallgatok rá. Harminc éve tisztelem, csodálom és szeretem, jogom van hozzá, hogy elfogult legyek vele, mert megérdemli.
Fekete Györgyi