A fenti tájékoztató levél valószínűleg nem okoz meglepetést sem az érintetteknek, sem a városlakóknak. Egyik ismerősöm, aki a 158 ember egyike elmondta, hogy tisztában voltak azzal, hogy karácsony előtt megkapják az elbocsátó üzenetet. Természetesen a hosszú ideje tartó lebegtetés felmorzsolta az idegeit. Még akkor is, ha a bizonytalanságban azért benne volt némi remény.

Hátha az a két év, ami a legtöbbjüknek a kedvezményes nyugdíjig még hátra van,kihúzható. Nem így történt.

Mert nőként, ötven fölött hol, kinél és milyen munkát keresnének. Esélytelenül áll a világban.

Nem a társaságnak kellene a segítség, amit ki tudja, hogyan és kikre fordítanak, hanem azokat kellene személy szerint támogatni, akik esélytelenül kerülnek ki a munkaerő-piacra.

- A legtöbbünk egy korosztály. Kevesebbe kerülnénk,ha az állam támogatná a nyugdíjaztatásunkat, mintha a külföldi céget segítenék... - mondja.

- Itt lesz az Acélalapítvány - próbálom nyugtatni. Azt mondja, hogy ez a másik baj.

- Az alapítvány korábbi feltételeit megváltoztatták, s már nem úgy és nem arról szól, mint korábban. Kivették, hogy a képzettségnek és végzettségnek megfelelő illetve ahhoz hasonló munkát kell felajánlani. Ha valaki nem vállalja el, mondjuk a folyamatos műszakot a gép mellett diplomásként, akkor nem jár neki semmi. Lemondott a végkielégítésről, s elveszti az alapítványi támogatást. Nincs garancia az egy éven túli foglalkoztatásra. A tapasztalat inkább a féléveset mutatja. Így, ami legalább lehetőségnek tűnik, még sem az....

158 ember. Törtem a fejem, hogy mit gondolhatnak a gyár kapun belül maradók. Eszébe jut-e az érdekképviseletnek, ha lemondtak volna a 14. havi fizetésről, akkor ezeknek az embereknek is maradhatott volna munkájuk. Vajon mennyire lesz erős és kemény a hangjuk?

Ne értsék félre, nem a " gaz munkáltatót" hibáztatom. Ők a nyereségüket féltik, ilyen a piacgazdaság. A munkásnak használati értéke van, a termelésnek profitja, s itt van ugye, a piac, meg a költségek, amikben nincs egy apró lábjegyzetnyi morális tényező sem.

A gyár nem a mienk, nem magunknak építjük. Attól kezdve, hogy eladták,teljesen egyértelművé vált, hogy csak idő kérdése, de ez be fog következni.

Akik a kohó mellett vannak, valószínűleg megnyugodnak, ők még maradhatnak, ahogy mesélik, mert kohó-felújítás, az lesz.

A város lakóinak többsége is fellélegzik, hogy nem ezer ember, még csak nem is négy vagy ötszáz. Még maradnak azok, akik fodrászhoz, körmöshöz, fittneszbe járnak majd....

A 158 ember és családja, pedig létszámmá és fővé válik, problémává, amelyet majd a kapun kívül és belül is kezelni kell...

Tudom, hogy nagyon nincs mit csinálni, de mégis szégyellem magam. A barátnőm sorsa miatt, és a többiek miatt is. Mások helyett is.