Nagyapám zöld szeme, kékesfehér haja… nekem mindig fehér haja marad… mama érintése, a mosogatóvízből kivett kezét kötényébe törölte, mosott, otthoni kékfestő kötény. Berliner kendő, őzikés falvédő, másik mama körte befőttjének íze. Ruzics papa, ahogy felemel a szederfáig, egy égig érő nyújtózás. Manci nénje krizantémjai.

Inci és Feri,Inci mindig csendes volt, Feri hangos, vidám, szerettem Feri főztjét.mintha örökké főzött volna… aztán elment Ildikó is, az ő halálánál könyörögtem először a megváltásért, mert minden szenvedést rámértek, amit ember csak viselni volt kénytelen. Papszi, Manci néni, Bodor, Kadvány bácsi, keresztapám sincs már. Már ott van Mara is, akiről pedig azt hittem, hogy soha semmi se győzheti le, úgy gondoltam, a halál sem...de Karcsit is elvitte, akire ha gondolok, ma is nagyon fáj…látom sötét szöges haját tüsire nyírva, de mindig csak hátulról, ahogy ül a monitornál.

Ahogy múlnak az évek, egyre több a sír, és egyre több az arc, ami emlékké válik. Egyszer volt emberek, akikből csak megtört mozdulatok maradnak bennünk, és a hiányuk fájdalma… Sokkal szebb lehetne velük a világ, az én világom, hiszem teljes bizonyossággal.

Mindenszentek ünnepe van, holnap halottaink napja… gyertyák imbolygó fénye, fagyos virágok illata, múlt a jelenben, és a jövőnk… hogy talán marad utánunk is egy íz, egy érintés, egy pillanat…

Fekete Györgyi