Ebben a világban ahol élünk,  még a halál sem akkora tragédia, mint az, hogy valakiről kiderül, hogy homoszexuális, kivéve, ha politikus vagy művész… az ő megítélésüknek még jót is tesz… de persze egy rendőr és egy diáklány stigmát kap, amelyet életükben és halálukban, nem csak nekik, hanem az egész családjuknak cipelni kell.

És a fájdalom a kétségbeesés időszakát elnyomja a pánik, hogy mentsék, ami menthető, amiben még valamit tenni tudnak, tagadni… Én sem tennék másképp…

Minden jobb annál, mintha kajánul mutogatnának rám az utcán, hogy ő a buzi, vagy a buzi anyja, apja, testvére, gyereke meg hasonlók, ahogy szánakozva végignéznek rajtunk, hogy szegény szerencsétlen, nem elég a baj, ami történt, hanem az, hogy mi lett a gyerekből.

Tuti, hogy szemlesütve kell járni az ismerősök között, s azt fontolgatják, ha nem meg is teszik, hogy  elköltöznek ismeretlen vidékre, odahagyva mindent, ami eddig életünket jelentette…

És már lassan lényegtelenné válik, hogy mi történt, helyette azt találgatják, hogy szerettünk a fiúkat vagy a lányokat szerette. Felelőtlenség, szenzációhajhászás, nézettség, eladott példányszám… az első, a legfontosabb, ez ír felül mindent… a tisztességet, a felelősséget, a következmények figyelembe vételét.

Egy önmagát gerjesztő média-játék, hogy lemarad, aki kimarad.. aki nem ad elég vért, szenvedést megbotránkozásra valót a népnek. És a legszomorúbb, hogy ezért nem is az emberek a hibásak, hanem azok, akik tudják, hogy a kimondott a leírt szónak mi lesz a következménye.

Bár nem tudom, hogy ezt tanítják-e az újságíró iskolákban, vagy csak azt, hogy teregesd a vért, a könnyet, a szenvedést, süss bélyeget emberekre, családokra, ne törődj velük,  hiszen szükségszerű velejárói ők a piaci viszonyoknak…. nem mások, mint a hiénák áldozatai.