Múltba vész a történet eleje, és az is, hogy e sorok írója negyedszázadon át a Dunaújvárosi Hírlap munkatársaként bőséges tapasztalatot szerzett a pártállami irányítás alatt álló helyi média (akkor lényegében csak egy ilyen volt) működéséről, hatásáról.
Dunaújváros akkor kivételezett helyzetben volt. Úgy is, mint az első szocialista városként nyilvántartott település, de úgy is, hogy ennek a városnak volt a megyei pártbizottság hatókörén némileg kívüleső saját orgánuma. Segítségével az akkor némi önállóságot felmutató városi pártbizottság – legalábbis részkérdésekben – sikeresebben tudott manőverezni a saját médiaháttér birtokában. Hiszen amit „fentről” előzetesen nem bástyáztak körül direktívák, abban volt mozgásszabadság. Ha időben „megszellőztettek” valamely tervezett lépést, ami találkozott a helyben élők egyetértésével, akkor már nehezebben fújhatott visszavonulót a megyei irányítás. Ez a plusz lehetőség érdemben segítette akkoriban – túl a kivételezett helyzeten – Dunaújváros fejlődését.
Sudár Iván dunaújvárosból indult, több más párt- és állami vezetővel együtt, akik a megyei irányítás különböző fontos posztjain folytatták munkájukat. Sudár Iván a Fejér megyei Pártbizottság ideológiai titkára lett.
Egyszer csak jött a hír, hogy a Dunaújvárosi Hírlapot és a Fejér megyei Hírlapot eggyé kellene tenni, azaz a megyei lap mutációja lenne a dunaújvárosi lap. Megmaradna ugyan a helyi szerkesztőség, de a fő irányítás átkerülne a megyéhez. Az is hírlett, hogy pártberkekben ennek a tervezetnek a szószólója Sudár Iván volt.
A dunaújvárosi szerkesztőségben senkit sem lelkesítettek eme kilátások.
A véletlen felkínált egy halvány lehetőséget e sorok írójának, aki csak utóbb jött rá, hogy a kínálkozó alkalom hatékonynak bizonyult.
Dunaújváros északi peremén a telkesek körében vízvezeték-építő társulás szerveződött. Ennek kulcs-szereplője volt egy talpraesett asszony, aki jó ideig a megyeszékhely tejüzemében dolgozott, ám akkortájt sikerült dunaújvárosi állásra szert tennie. Riportkészítés közben kiderült számomra, hogy nagyon nem szívelte a fehérvári légkört és boldog volt, hogy visszatérhetett Dunaújvárosba. Elmondtam neki, hogy miféle alárendelt sors várhat a híresztelések szerint a városi újságra. Megígérte, hogy megpróbálja elhíresztelni a suba alatt a terjengő elképzelést, mert a vízvezeték-társulás révén sok dunaújvárosi telektulajdonossal áll kapcsolatban.
Hittem is, meg nem is, hogy sikerül elérnie valamit.
Hónapokkal később hallottam a hírt, hogy Velencén egy úgynevezett „fejtágítón”, amelyen Sudár Iván tartott előadást és ahol kérdezni is lehetett, megvallatták az ideológiai titkárt. Megkérdeztek tőle valami olyasfélét, hogy mi lesz a Dunaújvárosi Hírlap sorsa, merthogy olyan híreket hallani…
A szerencsés pillanatban elsütött kérdés akkora hullámokat vetett, hogy híre eljutott a mi szerkesztőségünkbe is. Nem tudni, más körökben mi volt a hatása, de az tény, hogy elült a két szerkesztőség összevonásáról szóló terv. Megmaradt az önállóság.
Később, már a rendszerváltást követően, az egyes szerkesztőségek önálló gazdasági társaságokká szerveződtek. A korábbi lapgazda, az MSZP felajánlotta megvásárlásra megyei lapjait azzal, hogy a bevételt jótékony célra fordítja. Amíg négy dunántúli megyei lapot a német Westdeutsche Allgemeine Zeitung (WAZ csoport) vásárolt meg, a dunaújvárosi lapot kiadó Limes Kft. önálló maradt. Jogdíjvita miatt változott az újság neve „A hírlap”-ra.
Alig pár évvel később a WAZ a kakukkfiókának számító önálló lap felvásárlását kezdeményezte. Az akkori főszerkesztő-ügyvezető D. Kiss Csaba beadta a derekát és megegyezett a német céggel. Amely fejlesztéseket hajtott végre, átszervezte napilappá városi újságunkat. Valamivel később a Fejér megyei Hírlap főszerkesztője kapta meg (mellékmunkaként) a fő-fő karmesteri posztot a visszaadott nevű, de továbbra is önálló műhelyként számon tartott Dunaújvárosi Hírlap szerkesztőségében.
Időközben világszerte, de Magyarországon és Dunaújvárosban is gyökeres változásokon ment át a médiavilág. A helyi rádiók, televíziók és az internet versenye nagy kihívás a hajdan privilegizált helyzetű, de jelentős értéket képviselő dunaújvárosi lap számára. Helytállni, a hagyományokat megőrizni mind nehezebb.
A legújabb fejlemény – amely hajaz Sudár Iván egykori elgondolására – idén (2011) decemberében következett be. A fehérvári és dunaújvárosi főszerkesztő, Elekes András december első dekádjában belső szerkesztőségi cikkben tudatta, hogy egyformán 16 – 16 oldal terjedelmű lesz mind a megyei, mind a városi napilap. És lőn. Azóta értesülhetünk itt a Duna partján, hogy kit kísérnek utolsó útjára a jenői, kálozi, szabadbattyáni, móri, fehérvári temetőben. Megtudhatjuk, többek között milyen helyi események színesítik Bicske, Enying, Polgárdi közéletét, ugyanakkor Dunavecse, Szalkszentmárton Dunaföldvár történései, rendezvényei ritkább vendégek lesznek a helyinek mondott újság oldalain, mint eddig. Mindeközben némely hír megduplázódik (lásd a mai szám 3. és 13. oldalát). Noha a fejléc marad, a dunaújvárosi nézőpontú tartalom sorvadása el nem hárítható tendencia ebben a konstrukcióban. Bármit is ígér az elsősorban fehérvári és csak másodlagosan dunaújvárosi kötődésű főszerkesztő.
A 2011-es esztendő évbúcsúztatója nem lenne teljes, ha nem tennénk említést arról a lefelé irányuló lejtőről, amely ez év decemberében vált kézzelfoghatóvá. Ekkor vált hivatalosan is a megyei lap mutációjává a Dunaújvárosi Hírlap.

Csongor György