A „Szomorújátéktól a vidám nevetésig” című program házigazdája, Pásztor Bertalan köszöntőjében felidézte Kölcsey Ferenc személyét, aki 1823. január 22-én fejezte be a Himnuszt, „A magyar nép zivataros századairól” alcímmel, amely csak öt év múlva jelent meg az Aurórában. Később voltak próbálkozások nemzeti himnuszunk megújítására, de elvetették azokat. Például Rákosi Mátyás Illyés Gyulának szánta ezt a feladatot, s csak Kodály érvelése hatott, mondván, „jó a régi”.

Ehelyett Illyés megírta az „Egy mondat a zsarnokságról” című örökbecsűjét, amely hosszú ideig a fiók mélyén lapult, mígnem 1956. november 2-án az Irodalmi Újság leközölte.

Pásztor tanár úr szavait kortárs irodalmi szemelvények követték, többek között Dreff Jánostól avagy Tóth Dezsőtől (Az utolsó magyar tanár - regény), Pásztor Bertalantól (Zrínyi Ilona kálváriája - dráma), Kálnay Adéltól (Hamvadó idő - regény) és Kiss Kálmán lírai elmélkedései. Miként a költő-tanár fogalmazott, a kultúra csak bennünk, általunk létezik igazán. S hol, mint kezdtük, azzal véget…, visszakanyarodott Kölcsey Himnuszához, amiről megtudhattuk, hogy Erkel a mainál sokkal dinamikusabbra zenésítette. Kiss Kálmán meggyőződése, hogy a Himnuszt az idő tovább írja, így ő is hozzáfogott, s megírta annak kilencedik versszakát: „Adj végre esélyt nekünk munkára és harcra…”
-szt-