Arról, hogy az elmúlt 30-40 évben megismert tánctípusok hogyan kerültek be a magyar kultúrába. A történelem tanúsága szerint a sztyeppékről nem hoztunk táncokat. A kereszténység felvétele diplomáciai lépésnek számított, amit az itt élőkön kegyetlenül végre is hajtották. Az avarok akkora veszélyt jelentettek Nyugat-Európa számára, hogy kiirtották őket, s a honfoglaló magyarság már csak a maradványait találta meg, és valószínűleg értettek egymás nyelvén.

Ahhoz, hogy a Kárpát-medencében fennmaradhassunk, mindent meg kellett tanulnunk. Nyugat-Európából, a Rajna mentéről latinuszokat, latinul beszélő iparosokat hívtak, az ipari mesterségek elsajátíttatására. Ők hozták magukkal a körtáncot, ugyanis ekkoriban egész Európában ez a tánctípus létezett. Az 1300-as évek végén az új táncdivat, a karikázó elsöpörte a körtáncot, aminek bizonyos elemei mégiscsak fennmaradtak. Ezt lányok táncolták. A tatárjáráskor kimenekült magyaroknak néhány román vajda letelepedési engedélyt adott, így vették át tőlünk a moldvai csángók a körtáncot.

Kelet-Magyarországon Eperjestől Tokajon át a Nyírség pereméig éltek a kardkovács cigányok. Rákóczi Ferencnek sok ilyen cigánya volt, ők nem hordhattak kardot, de táncukban a fegyvertáncban, a botolóban gyakorolhatták a kardforgatás mozdulatait. Már az ókori görögöknél Lucianus megírta, hogy „az a legjobb táncos, aki a legjobb harcos, és az a legjobb harcos, aki a legjobb táncos”. A fegyvertánc Albániában az 50-es 60-as évekig fennmaradt a cigány kultúrában.

A 14. században új tánc jelenik meg, az olasz szalterella, az ugrós. Az ókori kultúrák újjászületésével, a reneszánsszal együtt létrejön az ugrós, amiben már lehet egyénieskedni, a párok szabadon variálhattak, mindenki szabadon eltáncolhatta a maga költeményét. Zsigmond király idejében kerül ez a tánc a királyi főudvarokba.

A 16. században csak Erdélybe érkezik Észak-Németországból, Flandiából a dreh-tánc – dreher esztergályost, forgattyúst jelent - a forgás. Ezzel kialakul egy férfitánc. A 19. században az úgynevezett „legényes”, „ugrós legényes” a magyaroknál és a románoknál is létezett. A csángó legényes szerkezetileg kötetlen. A barokk idején minden bonyolulttá válik. Kialakul a forgatós. A legrégebbi formája a gyimesi forgatós.

A verbunk Magyarországon keletkezett a katonatoborzás intézményeként a Rákóczi szabadságharc bukásával. A 18. század elején 4-5 verbuváló társaság – katonákkal és zenészekkel - járta az országot. Mivel egy idő után már szerződéskötésnek számított a verbunk bor elfogadása is, a legényeket a hozzátartozóik távol próbálták tartani az ilyen helyzetektől. Ennek köszönhetően a 18. század végére a verbunk eltűnik, megy a „történelem kukájába”. Idősek a lakodalmak vége felé járták a verbunkost.

Werbőcziék magyaros táncok és zenék írására biztatják a zenészeket. Születnek művek, amelyekre cseh és német táncmesterek gyártanak táncokat. Ebben a műfajban a 19. század elejére az addig főként zsidókból álló zenekarokat váltják a cigányzenészek. Megszületik egy városi kultúra, városi dalokkal, műzenékkel. Ez olyan, mint a francia sanzon, vagy akár a portugál fado, mi pedig ki akarjuk dobni az ablakon. A visszamagyarosodási folyamat részeként járták a mű-magyar táncokat. A 19. század közepétől megszületik a csárdás, amelyet minden nép a maga arculatára formált.

- Az én generációm még némafilmekről tanult meg táncolni, szavakat tanultunk, és nem mondatokat – fűzte az elmondottakhoz Novák Ferenc, Tata, aki gyűjteményéből származó némafilmeket is hozott vetítőképes előadásához.

Szente Tünde