A hagyományoknak megfelelően Dunaújvárosban is volt megemlékezés. Az önkormányzati ünnepségét a '48-as emlékműnél tartották meg . A Himnusz hangjai után a Rudas Közgazdasági Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium diákjai elevenítették fel az aradi vértanúk emlékét, majd Szemenyei István, a Rudas Szakközépiskola igazgatója mondott beszédet. A koszorúzást követően a Szózattal zárult a megemlékezés.

Szemenyei István beszédét itt olvashatják:

"A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai."

(Faludy György "Október 6).

Tisztelt Emlékező Dunaújvárosiak !

A mai napon harangszó hívja egybe a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban élő magyarság közösségeit: fejet hajtani a haza mártírjai előtt, megemlékezni az önfeláldozás semmi máshoz nem hasonlítható dicsőségéről.
Értünk szól a harang, bennünket figyelmeztet. Mi vesztettük el legjobbjainkat, életük teljében lévő, tenni és alkotni akaró honfitársainkat, magunkért kell eljönni ide, a kegyeleti helyre, hogy lerójuk hálánkat, és megidézzük alakjukat.
Emlékezzünk! Emlékezzünk a 13 főtisztre, akiket Aradon ért utol a császári bosszúvágy kegyetlen ítélete, akik utolsó percükig hűek maradtak a független, legitim, magyar hatalomhoz, a szabadság eszméjéhez, katonai esküjükhöz. Nem keresték a hősi szerepet, de vértanúvá emelte őket a megtorló gépezettel megalkudni nem tudó állhatatosságuk. Hús-vér emberek voltak, akik haláluk percére különböző módon készültek, de egyben megegyeztek: gerincüket csak a bitófa és a hóhér keze tudta megtörni.

Emlékezzünk az ezen a napon kivégzett Batthyány Lajosra, az első felelős magyar kormány miniszterelnökére, a polgári átalakulás és progresszió elkötelezett hívére, aki maga vezényelt sortüzet az ítélet-végrehajtásra kivezényelt osztagnak. Arra a grófra, aki politikusként az alkotmányos önkormányzatiság tántoríthatatlan híve volt, aki a törvényesség talaján a nemzeti összefogást keresve szolgálta hazáját.

És emlékezzünk mindazokra, akik a magyar történelem vérzivataros századaiban saját sorsukat, életüket alárendelték a magyar szabadság ügyének. Százak és ezrek voltak, harcban és üldöztetésben, szülőföldjüket védve, vagy éppen bujdosásában, életben tartva a reményt a folytatásra, az újjászületésre.
Erről szól a mai nap, október 6-a, amelyet nem kell újraértelmezni, amelynek üzenetét nem kell megfejteni, mert napnál világosabban mutatja tanulságát: a tébolyult, fékeveszett, elnyomó hatalommal szemben a szabadság és hazaszeretet fölénye, erkölcsi győzelme megkérdőjelezhetetlen. Ez a győzelem azonban az utókor emlékezetében nyer megerősítést, ezért kötelességünk meggyújtani a tisztelgés mécsesét minden évben, legyünk bár kevesen, de lélekben annál erősebbek. Amíg lesznek kezek, amelyek imára kulcsolódnak ezen a napon, amíg lesz száj, mely elmormolja a 13-ak nevét, amíg lesznek szirmok, virágok, koszorúk az emlékhelyek talpazatánál, addig él a haza és szabadság ügye ezen a tájon.

A Nemzeti Gyásznap az emlékezésen túl a megbékélés és remény napja is. Hinnünk kell abban, hogy a szembenállás századait a népek közös boldogulásának időszaka váltja fel. Az áldozatvállalások így nyerhetik el értelmüket, a gyász felett érzett fájdalom a kölcsönös megbocsátásban oldódhat fel. Erre kötelez bennünket mártír elődeink emléke, gyermekeink és unokáink jövője iránt érzett felelősségünk.
Végezetül álljanak itt Kossuth Lajos szavai, aki arról, hogy vajon mi október 6-a jelentősége, így vélekedett:

„ A világ birája, a történelem fog e kérdésre felelni. Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl. Engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, 's a magasztos példáért, melyet az utódóknak adtanak; 's buzgó imával kérem a magyarok Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairol a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen! ”
– Kossuth Lajos, Torino, 1890. szeptember 20.